Végzetes kívánság

Az álmok veszélyesek. Ha nem vigyázunk, a vesztünket okozzák, s nem leszünk képesek felülkerekedni rajtuk.  

Valaha létezett egy parányi kishal. A tenger habjai szülték, bölcsőjét a hullámok ringatták. Ez a hal a szivárvány színeiben játszott, a tenger lakói a csodájára jártak, mindenki elámult a szépségétől. A halacska azonban nem érezte jól magát a tengerben. Egyre többet járt ki a sekély vízbe, nézelődni, felfedezni a szárazföldi világot. Egyik nap megpillantott egy gyönyörű lányt. A tünemény hosszú, hollófekete haja, csokoládé bőrének édes ragyogása megrészegítette a kishalat. Órákig figyelte a lányt, ahogy az táncot járt a hullámokkal. Egyszer-egyszer közelebb úszott hozzá, megérintette annak selymes bőrét. Ilyenkor azt kívánta bárcsak ember lehetne. A bölcs halak rosszallóan figyelték a halacskát. „Rossz vége lesz ennek” – csóválták a fejüket, de tenni egyikük sem tudott semmit.

Az eszét vesztett kishal csak várta és várta a lányt, már enni sem akaródzott. Akárhányszor megpillantotta egyre inkább azt érezte, hogy ember akar lenni. Végül elment a tenger legmélyebb bugyrába ahol a ravasz tintahal lakott, aki jártas volt a boszorkányságban. A kishal egyezséget kötött a gonosz hal- boszorkával. Odaadta szivárvány ragyogását azért, hogy egy évre emberré válhasson és megszerezze magának a hőn óhajtott lány szívét. A tintahal és a halacska a sekély vízbe úsztak, ahol megtörtént az egyezség. A kishal gyönyörű férfiként emelkedett ki a vízből és rövidesen elnyerte a lány kegyeit is.

Teltek a hónapok, a boldogság mámora rózsaszín felhőként lengedezett a két fiatal szerelmes felett. Számukra megállt az idő, csak egymásnak léteztek. Az idő azonban telt és rövidesen letelt az egy év. Az egykori halacska érezte, hogy mennie kell, hívta a víz, nem tudott ellene tenni. Futásnak eredt hát és belevetette magát az őt szülő hullámok karjaiba, hogy újra hallá váljon. Ugyan olyan kis szürke halacska volt, mint a társai, már senki nem csodálta, már senkit nem érdekelt, hogy ki ő és mi van vele. Újra felúszott a sekély vízbe, hogy megpillanthassa szerelmét. Hallotta amint a kétségbeesett lány a nevét kiáltja, hívogatja. A halacska szíve alig bírta elviselni a lány zokogását.

Teltek a hetek, a hónapok és a halacska egyre csak a lányt figyelte. Látta, ahogy napról napra reményvesztettebb, látta, ahogy az egykor gyönyörű testből lassan távozik az élet. Végül, egy nap nem látta már a lányt, nem hallotta annak csilingelő hangját, nem érezte az illatát a szélben. Hallotta, amint a tenger lakói egy ember lányról suttognak. Követte a haltömeget és megpillantotta a szerelmét. „A szikláról vethette magát a vízbe” – susmorogtak a halak egymás között. A lány olyan békésnek hatott, mintha csak aludna. Holló hajával lágyan játszott a víz. A halacska eszét vesztve úszott a lány felé, de már nem tehetett semmit. Szerelme vízbe ölte magát, mert nem tudta elviselni a szeretett férfi elvesztését.

A kishal szorosan odabújt a lányhoz, ráhajtotta piciny fejét annak a vállára és visszaadta lelkét az őt világra hozó haboknak. „Most már együtt suhannak a hullámok között” – szólt az egyik öreg, bölcs hal majd elmorzsolt egy könnycseppet és vissza sem nézve tovaúszott.  

(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/vegzetes-kivansag-2.html)