Végzetes kívánság

Az álmok veszélyesek. Ha nem vigyázunk, a vesztünket okozzák, s nem leszünk képesek felülkerekedni rajtuk.  

Valaha létezett egy parányi kishal. A tenger habjai szülték, bölcsőjét a hullámok ringatták. Ez a hal a szivárvány színeiben játszott, a tenger lakói a csodájára jártak, mindenki elámult a szépségétől. A halacska azonban nem érezte jól magát a tengerben. Egyre többet járt ki a sekély vízbe, nézelődni, felfedezni a szárazföldi világot. Egyik nap megpillantott egy gyönyörű lányt. A tünemény hosszú, hollófekete haja, csokoládé bőrének édes ragyogása megrészegítette a kishalat. Órákig figyelte a lányt, ahogy az táncot járt a hullámokkal. Egyszer-egyszer közelebb úszott hozzá, megérintette annak selymes bőrét. Ilyenkor azt kívánta bárcsak ember lehetne. A bölcs halak rosszallóan figyelték a halacskát. „Rossz vége lesz ennek” – csóválták a fejüket, de tenni egyikük sem tudott semmit.

Az eszét vesztett kishal csak várta és várta a lányt, már enni sem akaródzott. Akárhányszor megpillantotta egyre inkább azt érezte, hogy ember akar lenni. Végül elment a tenger legmélyebb bugyrába ahol a ravasz tintahal lakott, aki jártas volt a boszorkányságban. A kishal egyezséget kötött a gonosz hal- boszorkával. Odaadta szivárvány ragyogását azért, hogy egy évre emberré válhasson és megszerezze magának a hőn óhajtott lány szívét. A tintahal és a halacska a sekély vízbe úsztak, ahol megtörtént az egyezség. A kishal gyönyörű férfiként emelkedett ki a vízből és rövidesen elnyerte a lány kegyeit is.

Teltek a hónapok, a boldogság mámora rózsaszín felhőként lengedezett a két fiatal szerelmes felett. Számukra megállt az idő, csak egymásnak léteztek. Az idő azonban telt és rövidesen letelt az egy év. Az egykori halacska érezte, hogy mennie kell, hívta a víz, nem tudott ellene tenni. Futásnak eredt hát és belevetette magát az őt szülő hullámok karjaiba, hogy újra hallá váljon. Ugyan olyan kis szürke halacska volt, mint a társai, már senki nem csodálta, már senkit nem érdekelt, hogy ki ő és mi van vele. Újra felúszott a sekély vízbe, hogy megpillanthassa szerelmét. Hallotta amint a kétségbeesett lány a nevét kiáltja, hívogatja. A halacska szíve alig bírta elviselni a lány zokogását.

Teltek a hetek, a hónapok és a halacska egyre csak a lányt figyelte. Látta, ahogy napról napra reményvesztettebb, látta, ahogy az egykor gyönyörű testből lassan távozik az élet. Végül, egy nap nem látta már a lányt, nem hallotta annak csilingelő hangját, nem érezte az illatát a szélben. Hallotta, amint a tenger lakói egy ember lányról suttognak. Követte a haltömeget és megpillantotta a szerelmét. „A szikláról vethette magát a vízbe” – susmorogtak a halak egymás között. A lány olyan békésnek hatott, mintha csak aludna. Holló hajával lágyan játszott a víz. A halacska eszét vesztve úszott a lány felé, de már nem tehetett semmit. Szerelme vízbe ölte magát, mert nem tudta elviselni a szeretett férfi elvesztését.

A kishal szorosan odabújt a lányhoz, ráhajtotta piciny fejét annak a vállára és visszaadta lelkét az őt világra hozó haboknak. „Most már együtt suhannak a hullámok között” – szólt az egyik öreg, bölcs hal majd elmorzsolt egy könnycseppet és vissza sem nézve tovaúszott.  

(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/vegzetes-kivansag-2.html)

Búcsú a nyártól

Az élet egy körforgás. Mindennek van kezdete és vége... 

Kint ülök a teraszon. A lágy éjjeli szellő kacéran meghajolt a lehulló falevelek előtt, hogy egy utolsó táncra invitálja őket, mielőtt örökre eltűnnének, helyt adva újonnan érkező társaiknak. A félig megkopasztott cseresznyefa félelmetesen tárja ki vaskos karjait az ég felé és rútul integet a felhőrétegen sejtelmesen áthaladó holdsugaraknak.

A szél egyszer-egyszer felerősödik, bele túr a hajamba, időtlen kezével simogatja az arcomat, amíg utolsó keringőjét járja a falevél-néppel. A kedvenc, rózsaszín plédem mágikus palástként pihen a vállamon, némi meleget csempészve a hideg, őszi éjszakába. Csöndesen nézem a természet haláltusáját és közben arra gondolok, hogy ez a körforgás átjárja az egész életünket.

Születünk, alkotunk és meghalunk. Ez, csupán csak ez az oka, hogy hiszem és vallom, hogy sosem szabad feladnunk és meghátrálnunk. Ha az élet végtelen volna, nem lenne elérhetetlen cél. Ha az élet végtelen volna... ha végtelen volna nem kellene küzdenünk az álmainkért. Azonban az idő múlik, az évek telnek, alkotni kell ezer meg ezer csodát, míg a haláltáncot járó falevelek sorsára nem jutunk. 

(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/bucsu-a-nyartol.html)

Léteznek csodák

Sok ember nem hisz a csodákban: rohanó, technika uralta világunkban szinte kötelező reálisan látni az életet. 

Kötelességünk mindent egy megmagyarázható, számokkal leírható képletként felfogni, ahol mindennek megvan a maga értelme és a maga szerepe.

Igen, ez a 21. század. A túlzott tudás- és időhiány százada, amikor csak a reálisan körülírható dolgok foghatóak fel létezőnek. Ha mégis valami megmagyarázhatatlan, különös dolog történik, amit emberi ésszel nem tudunk felfogni, legyintünk és annyit mondunk: véletlen. De valóban az lenne? Puszta véletlen? A sors különös játéka?

Véletlen, ha egy rákos beteg meggyógyul, miután az orvosok lemondtak róla? Véletlen, ha egy terembe betoppanva megpillantunk valakit, aki majd életünk párja lesz? Véletlen talán az, amikor valaki túlél egy balesetet? Vagy akár véletlen, hogy fennmaradt egy őskori lelet, egy hajóroncs, vagy egy piramis? Nem, ezek nem véletlenek. Ezeket nevezzük csodának.

A kisgyermek még hisz a csodákban, lefekvés előtt a tündérkét szólítja, vagy az angyalokhoz imádkozik. A kisgyermeket még nem fertőzte meg a világ szennye, ő még tiszta szívvel hisz és érez. Felnőve sajnos elfelejtjük, hogy mennyi csoda ért bennünket életünk során. Elfelejtjük, amikor a létráról leesve tovább szaladtunk egy karcolás nélkül, amikor a folyóba ugorva pont elkerültünk egy éles kődarabkát, vagy amikor figyelmetlenül úgy szaladtunk el egy, a hálójában üldögélő keresztes pók mellett, hogy az ne ragadjon az arcunkba. Ezek mind csodák, apró kis csodák az életben. Különleges, megmagyarázhatatlan dolgok. De semmiképp sem véletlenek.

Felnőve azonban szinte kötelező jelleggel felejtjük el ezeket az apró csodákat, pedig ekkor ér a legtöbb minket. Az első szerelem, a házasság, mikor valaki megtalálja a párját az emberek özönlő tengerében, mikor két ember szerelméből egy új élet jön létre. Maga a gyermek is egy csoda. Csoda, ahogy megtanul beszélni, ahogy feláll, elindul. Csoda, mikor két ember évtizedek után is azt mondja egymásnak: szeretlek. Csoda, mikor az ember nagyszülővé válik, és csoda, mikor erre rájőve átértékeli az egész életet. Igaz, ezeket senki nem nevezi csodának, mégis azok.

Az évszakok váltakozása, az idő múlása, a kisnyulak tavasszal a mezőn, a vándorútról hazatérő gólyák, a hegyek és völgyek harmóniája, vagy éppen az alkonyodó napsugarak játéka a vízen – ezek is földöntúli dolgok. Sokan mondják: rossz, csúnya világban élünk. De épp ezek az emberek azok, akik nem képesek hinni, akik nem képesek meglátni a szépet akkor, amikor az orruk előtt van. Akik nem látják meg a tovalibbenő pillangót, mert a legyekkel vannak elfoglalva.

Igen, lehet mondani, hogy a világ nem szép. De ez az elkeseredett emberek mentsvára. Annyi, de annyi gyönyörűség van a világon, melyek megléte, valója nem nevezhető másnak, mint csodának! Igen, csodavilágban élünk és ahhoz, hogy meglássuk ezt, nem kell mást tenni, csak nyitott szívvel járni, és időnként egy-egy percre megállni, körbepillantani.

Az élet csodája

Van egy ajándék, amit csak az ember birtokolhat. Egy érzés, amit ha megtalálsz, mindent átértékelsz. 

A szerelem az élet értelme. Aki sosem volt szerelmes, nem tudja mit jelent igazán élni. Akinek nem volt soha beteljesült szerelme, nem tudja mi az élet. Mert mikor valaki szerelmes, minden más jelentéktelenné válik. Az igaz és viszonzott szerelem megóv a hibáktól, életcélokat ad, és megtanít arra, hogy egy másik embert boldoggá tegyél. És mi tudna nagyobb örömet okozni, mint látni a megcsillanó boldogságot annak a szemében, akiért mindent megadnál? Természetesen semmi.

A szerelem – minden bizonnyal – azért adatott meg nekünk, emberi lényeknek, hogy boldoggá tegyünk valakit. S a szeretett személy boldogsága az élet értelmének mágikus kulcsa. És igen, a szóbeszéd igaz: egyszer, csak egyetlen egyszer vagyunk szerelmesek az életben. Ez a szerelem azonban nem rajtunk áll. Belebolondulhatunk száz, meg száz emberbe, de semmi sem fogható ahhoz, mikor két szív egy ütemre dobban, mikor az ember megtalálja a hiányzó felét. Rengetegszer hihetjük, hogy szerelmesek vagyunk, de ha igazán érezzük ezt a semmihez sem fogható érzést, nem hinni, hanem tudni fogjuk, hogy az a bizonyos személy az életünk értelme, és sosem engedjük el. Még ha az élet, vagy ha úgy tetszik a sors akadályokat is gördít elénk, együtt mindenre képesek vagyunk, mert ketten vagyunk egy tökéletes egész, ami képes legyőzni a világot.

Mikor végre átérzed és tudod, hogy mit jelent a szerelem rájössz: ennél nincs hatalmasabb és gyönyörűbb érzés. Aki már tapasztalta ezt a semmihez sem fogható csodát, az tudja, hogy nem a pénz, nem a hírnév, és nem az elismertség érzése, hanem a szerelem az az ajándék, amit az ember az élettől kapott.

(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/az-elet-csodaja-2.html)

Mindenki képes hinni

Minden ember hívő, csak van, aki nem tudja magáról...  

Gondoljunk csak bele. Személy szerint én már több embertől hallottam, hogy semmiben sem hisz, saját magán kívül. „Szegény lehet az életed"– hagytam rá, de nem bonyolódtam vitába. Mi értelme is lett volna, az emberek véleményét úgysem lehet akaratuk ellenére megváltoztatni. Még ha lehetne is, nem tisztességes. Mégis, különös módon ezek az emberek hányszor hazudtolták meg önmagukat. Ha valami baj történt a családban, ha beteg lett egy gyermek, ha hosszú utazás előtt álltak, ha szívügyeik voltak, ha valami fájt, vagy ha csak magányosak voltak, mind azt mondták: „Istenem, segíts".

Most akkor hogy is van ez, kérem szépen? Egyszer nem hisznek, aztán hisznek? Nem, ez nem ilyen egyszerű. Hogyan is lehetne az? Az ember alapjába véve lusta és önfejű. Sokkal kényelmesebb azt mondani: semmiben sem hiszek, csak azért, hogy ne kelljen valamit tennie a saját hite nevében, mint kijelenteni: igen, van hitem és annak megfelelően élek. Nem szabad önmagunkat álltatni, hogy nem hiszünk. Nyitottá kell válni és meg kell keresni az utat Istenhez, hiszen rá mindig számíthatunk, ott van mellettünk egész életünk során.

(http://www.licium.hu/hit-vallas/mindenki-kepes-hinni.html)

Aranyfodrok

Megéreztem a talpammal az ősfű csodálatos gyengédségét. Úgy cirógatott, mint ahogy a titkos szeretőt szokás. 

(Részlet a szerző készülő regényéből)

A fű ugyanolyan nedves és selymes volt, mint mindig. Aztán eszembe jutott a kedvenc tavam. Egyszeriben fékezhetetlen vágyam támadt az iránt, hogy lássam. Szerettem volna teleszívni a bőrömet napsugárral, miközben a tó édes morajlását hallgatom. Biztos voltam benne, hogy át kell vágni az erdőn, ezért jobbra fordultam. Arra, amerre a misztikus rengeteg állt. Felrángattam magamra a zoknit és a cipőt, majd megiramodtam a széllel keringőző fák felé.

Sosem féltem ebben az erdőben. Kislány koromban gyakran játszottam benne, most mégis berágta a zsigereimbe magát a félelem alattomos kis férge. Nem tudtam volna megmondani mitől félek, mégis ha tehettem volna elkerülöm a festői szépségű zöld óriásokat. A tóhoz azonban ezt az egy utat ismertem, ezért összeszedtem a bátorságomat és vonakodva beléptem az ősöreg fák közzé. Ahogy egyre mélyebbre jutottam, a napsugarak annál nehezebben tudták átküzdeni magukat a fölöttem kupolaként összezáródó lombkorona falon.

A talaj nyirkos volt és süppedős, a rothadás émelyítő szaga belengte a levegőt. Próbáltam gyorsan átverekedni magamat a gyökér-tengeren, de a haladás nem volt olyan egyszerű, mint az emlékeimben. A nedves növényzet az arcomba csapot, időnként meg-megkarmolt érintésével, mint a játékos kismacska. Végül legyűrtem az ínycselkedő természetet és megpillantottam a tavamat. Pont ott állt, ahol hét évvel ezelőtt hagytam.

A nap sugarai aranyszín-fodrokkal híntették meg a lágyan hullámzó tótükröt, a cserfes északi szél gyengéden játszott az unottan bólogató vízinövényekkel. Minden annyira tökéletes volt, hogy hirtelen kedvem támadt megmártózni a folyékony aranyban.



(http://www.licium.hu/szubjektiv-blog/aranyfodrok.html)